Jágónak - Shakespeare Konferencia

Bernáth András: A Hamlet és az eszményi olvasó: az interpretáció határai és korlátjai

A dolgozat célja kettős. Egyrészt nem kevesebbre vállalkozik, minthogy egy olyan Hamlet-értelmezést nyújtson, amely képes megoldani a recepció és a kritika számos jelentős problémáját. Másrészt ezek hátterét, okait is vizsgálja, és arra is rávilágít, hogy miért bizonyult ez a mű a világirodalom legproblematikusabb drámájának. Az Eco által leírt kétféle eszményi olvasó, az úgynevezett naiv és a kritikus olvasó, illetve a kétféle olvasat elkülönítése különösen indokolt a Hamlet esetében. Úgy tűnik, hogy a mű értelmezői többnyire ragaszkodnak a dráma első szintű, naiv olvasatához, még akkor is, amikor voltaképpen az irodalomkritikát gyakorolják, és már a második szintű, kritikus olvasatukat írják le. A szöveg azon elemeit és utalásait, amelyek ellentétesek az általánosan elterjedt, naiv olvasattal, a recepció gyakran figyelmen kívül hagyja, a kritika pedig súlyos, sőt feloldhatatlan problémáknak tartja. Ezek azonban valójában nem annyira a mű, hanem elsősorban a recepció, illetve a kritika – általában véve az interpretáció, jellemzően pedig a naiv olvasat – problémái.

Csányi Erzsébet: Az írás mint természeten ejtett seb

A kutatás célja megvizsgálni azokat a szöveghelyeket Shakespeare Ahogy tetszik c. művében, amelyek az írás, a jegyzet, a könyv, a szó, a vers fogalmát mint az élővel, a természettel, a valósággal, a műveletlennel ellentétest tételezik. A fákra tűzött-vésett szerelmes versek intervenciók, sebek, amelyeket a kultúra hagy maga után mint a világ öntudatlan rendjébe való beavatkozás jeleit. Az elemzés a szövegminták alapján teremti meg az összefüggések struktúráját e motívumkörön belül, és kísérel meg értelmezési lehetőségeket kialakítani.

Cseicsner Otília: Ciklus/évad/bérlet: Shakespeare a bécsi Burgban

Ez a dolgozat előtanulmány a Shakespeare-ciklusok a magyar színházi recepcióban témájú tervezett doktori dolgozathoz, mely Hevesi Sándor és Németh Antal Shakespeare-ciklusait kívánja majd összevetni a legújabb Shakespeare-bérletekkel, a Vígszínház és a Vidám Színpad (új nevén Centrál Színház) Shakespeare-bérletével, az egyes ciklusokat mint egymást értelmező, zárt egységeket alkotó előadások füzérét vizsgálva. A magyar ciklusok vizsgálati szempontjainak kidolgozásában modellértékű lehet számomra a 2007/2008-as évad bécsi Shakespeare ciklusának az élményalapú elemzése, melyre jelen dolgozatban teszek kísérletet. A bécsi modell érdekessége, hogy egyetlen színház egyetlen évadra egy egész Shakespeare-ciklust, és ehhez kapcsolódó Shakespeare-bérletet hirdettek meg - művészi és gazdasági szempontból is jelentős sikerrel. A Burgtheater által indított Shakespeare-ciklus fontos színházi esemény: ilyesmire szubvencionált kőszínházban Anglián kívül elvétve kerül sor. E műsorpolitikának számos előnye van: először is egyedülálló lehetőséget kínál műhelymunkára, annak kidolgozására, hogy az angol reneszánsz színházra jellemző stilizációt hitelesen megjelenítse, illetve egy színészgárda kinevelésére, amely pontosan ismeri ezt a reneszánsz konvenciót, és szabadon kísérletezik vele. Ezenkívül a Burgban a szövegek egymásnak felelgetnek, és a rendezések is párbeszédet folytatnak, egymást erősítik. A célom ezeket az allúziókat is felfejteni, jelentésüket megfejteni. Emellett egy tematikus évadnak a hírértéke, így a kereskedelmi értéke is jóval nagyobb, mint az elszigetelt bemutatóké. A Burg marketingje legalábbis ezt igazolja. Óriásplakátok, megállító-táblák, idézetek, szóróanyagok, papírzacskók, borítékok - a városban mind a ciklust hirdették. Emellett könyveket adtak ki, Daniel Kehlmann bécsi német szépíró a Burg nagyszínpadán nyitotta meg a Német Shakespeare Társaság idehelyezett konferenciáját, ezzel a széles közönséget, és nem csak a filoszokat vagy színházi szakembergárdát érintve. A Burg ciklusa lehetőséget teremtett a kísérletezésre, és a csalódások sem vetettek véget a Shakespeare-mániának. E ciklus jó részét 2008 tavaszán végigkövettem, és terveim szerint 2009 nyarán lehetőségem lesz a teljes ciklust végignézni, elemezni, és az osztrák recepcióját feldolgozni azzal a céllal, hogy ebből módszertani modellt alkossak a további, színház-, és recepciótörténeti elemzéshez.

Fábián Annamária: „A természetben van-e az ok, mely szíveiket ily keménnyé teszi?”

Prequel-adaptációk Shakespeare Learjéhez A dolgozat két olyan adaptációt (Gordon Bottomley Lear’s Wife, és Elaine Feinstein és a Women’s Theatre Group: Lear’s Daughters) vizsgál, amelyeknek eredete Shakespeare Lear királya, és amelyek nagyon fontos vonásokban hasonlítanak egymásra. Mindkét darab a Shakespeare dráma nőalakjait állítja a középpontjába, mindkettőt foglalkoztatja a hiányzó királyné figurája és a király viszonya lányaihoz és királynéjához, ám a legérdekesebb szempont talán az időé: mindkét darab, bár nagyon különböző módon, oknyomozásba kezd, és Shakespeare Lear királyának eseményeit megelőzve, azokat magyarázni, nekik hátteret biztosítani kísérel meg. Ezáltal a Shakespeare darabhoz nagyon izgalmas, súlypontjukban különböző magyarázatok és értelmezések születnek: amit a Shakespeare-szöveg csak, vagy majdnem kizárólag Lear szemszögéből láttat, az ezekben a drámákban egy más perspektívát nyer. Mindenkinek minden tette és motivációja olyan „háttér-információkat” kap, ok és okozati összefüggések olyan láncolata bont formát, amelyek által radikálisan megváltozik / megváltoztatható az eredet-dráma, és benne Lear alakjának addigi olvasata, értelmezése.

Földváry Kinga: Műfaji sokszínűség a Shakespeare-filmek palettáján

Néhány évvel ezelőtt kialakult kutatási érdeklődésemet követve, melynek első állomásáról a 2007-es Jágónak konferencián számoltam be, továbbra is a Shakespeare-filmek adaptációinak műfaji jellegzetességeit szeretném kutatni, és kutatásaimat lassan kialakuló rendszerbe is illeszteni. Miután korábban a Makrancos hölgy négy filmadaptációjában vizsgáltam az adaptáló filmes műfajok hatását, majd két Sok hűhó semmiért filmváltozatait vetettem egybe, és időközben egy sajátos mozgókép-műfaj, a televíziós sorozat közös vonásait is kerestem a Shakespeare ReTold sorozat négy darabján, most a tragédiák irányába is szeretném tovább bővíteni kutatásaimat, és megvizsgálni, mely filmes műfajok kínálják a legtermészetesebb – vagy akár legnépszerűbb – befogadó környezetet a Shakespeare-tragédiák számára.

Hargitai Márta: Természetet ábrázoló költői képek és metaforák Shakespeare műveiben

Jelen tanulmány része egy készülő átfogó műnek, amely Shakespeare négy drámájában (Szentivánéji álom, Lear király, Macbeth és A vihar) vizsgálja a természetet ábrázoló költői képeket és metaforákat, azzal a céllal, hogy--elkerülve a hibát, amelyet Caroline Spurgeon követett el Cleanth Brooks szerint, vagyis hogy a képek osztályozása és katalogizálása iránti érdeklődése elhomályosította számára a nagyobb és fontosabb összefüggéseket—a fentiek alapos, mind intra-, mind intertextuális vonatkozásait figyelembe vevő elemzése az egyes színdarabok, a különböző shakespeare-i műfajok és a reneszánsz természetfogalom teljesebb és mélyreható megértéséhez vezessen. A készülő mű tematikai egységei a következők: vihar-jelenetek, tenger- és tájleírások, fauna- és flóraábrázolások, égitestekre és a négy elemre való utalások, természetfeletti erők szerepe, betegségek, gyógymódok és az emberi természet illetve a természetes és természetellenes meghatározásai. A 2009-es pécsi HUSSE-konferencián a viharjeleneteket mutattam be, májusban Szegeden az égitestekre fogok koncentrálni, elsősorban a Holdra, amely különös jelentőséggel bír Shakespeare világában.

Horváth Viktor: Ők és a Fekete Hölgy -- A szonett mint a trobar kibernetikus lírájának továbbélése

Elvont szerkezetet vizsgálunk. A Thomas Wyattal és Henry Howarddal kezdődő, majd a Shakespeare-rel kiteljesedő angol típusú szonett struktúráját, azt, ahogy ez a mintázat a költemények retorikai, versmondattani, szemantikai kiterjedéseit vezérli, ahogy a kulturális előírással kölcsönhatásban mozog. Jacques Roubaud nyomán a szonettet a trubadúrok coblájának derivátumaként kezeljük – így Shakespeare szonettsorozatának darabjai együtt úgy tekinthetők versegésznek, ahogy a coblákból felépül a canso. Tehát a százötvennégy vers egy regény ívét rajzolja elénk, egy történetet, melyet nem értünk – nem értelmes: érzelmes, lírai. A munkacím Ő-, illetve Ők-je ennek a kvázi történetnek a hőseire, a szerző, a megbízó és a közreadó rejtélyességére kíván utalni; a kulturális és ellenkulturális kód sűrű szövetére, a trobarnak a szerkezet kombinatorikájában tovább élő heterodox szellemiségére, a fin’ amors ÚrNő képzetére. De nem változik-e meg az amour cuortois a speciális szerkezeti körülmények között? – az angol szonett szerkezeti arányeltolódása, a gyengülő heteromorfia hoz-e nyereségeket is? És hat-e ez a történetre, a hősök szociometriájára?

Kállay Géza: „Álmokban élsz: de hát hogy is lehet?”: a valóság képzete és a képzelet valósága Shakespeare Téli regéjében

'Affection, thy intention stabs the centre. // Thou dost make possible things not so held, // Communicat’st with dreams – how can this be? –' [„Ó, képzelés, szivem tövét döföd: // Azt képzeled te, ami képtelen, // Álmokban élsz: de hát hogy is lehet?] – kérdezi Leontes a Téli rege I felvonásának 2. jelenetében. A Téli regét általában „happy ending”-gel végződő románcnak szokás tekinteni: Hermione szobra megelevenedik, a vesztesek kárpótlást nyernek. A darab tragikus vonásai azonban nem azt mutatják, hogy „mese”, „rege” volna, hanem hogy a fikció, a színház illetékességi köréről szól: a képzelet és a valóság határmezsgyéjét kutatva magát a fikciót és a fikció hatását mutatja be az emberi életre. Értelmezésem középpontjában Leontes alakja áll, aki képtelen ábrázoló és ábrázolt között megtalálni azt a távolságot, amely, mint ezt elsősorban Stanley Cavell poétikai-filozófiai olvasási módszerének segítségével bizonyítani igyekszem, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a fikció, a „nincs” és a „van” e különös keveréke valóságos, valódi élményként hasson a nézőre, illetve az olvasóra.

Matuska Ágnes: Robin pajtás seprűje és az üres tér

A Szentivánéji álom végén, az epilógus előtt szólva Puck a következőket mondja a játék színteréül szolgáló képzeletbeli hajlékról : „Engem küldtek seprüvel, / hogy porát söpörjem el”. A játékcsináló és a seprű képzete nem Robin pajtás színpadi megjelenésében fonódik össze először: gyakran megjelenik színpadi ördögök és Vice-ok esetében. Dolgozatom ezt az összefonódást vizsgálja az improvizáció és a játék mesterének tartható Vice-ok és Vice-utódok figuráiban, a seprű fizikai és metaforikus jellemzőit és funkcióit egyaránt szem előtt tartva.

Mudriczki Judit: A “beszédes és sima” nyelv poétikája – Shakespeare retorikai műveltsége a Lear király tükrében

Tanulmányom a shakespeare-i szövegalkotás sajátosságának vizsgálatát tűzi ki céljául és azt kívánja bemutatni, hogy a korabeli retorikai kézikönyvekből – különösen George Puttenham The Arte of English Poesie-jéből – nyert ismeretanyag miként segíti hozzá a 21. századi befogadót ahhoz, hogy egy történetileg hiteles olvasatot állítson fel a Lear királyról. Az 1608-as kvartó első felvonásában található ceremoniális jelenet szövegközeli elemzése során arra a kérdésre keresem a választ, hogy az irodalmi szereplők megnyilatkozása miként írható le a Puttenham-féle poétikai terminológiával, és mindez hogyan árnyalja Shakespeare drámaírói gyakorlatáról kialakított elképzelésünket. Meglátásom szerint az erősen protokolláris, a trónutódlás kérdését taglaló jelenetben a szereplők beszédmódjának retorikai megformáltságát főként a Jakab-korabeli nyilvános beszédek központi trópusainak célzott felidézése teszi különlegessé.

Oroszlán Anikó: Színészmeghatározások és metaforák Shakespeare színházában

Ha a 16-17. századi angol reneszánsz színész munkájának kutatására vállalkozunk, az egyik legelső lépés mindenképpen a definiálás kell, hogy legyen. Bár a korabeli források (drámaszövegek, traktátusok, pamfletek, illusztrációk) rendelkezésünkre bocsánatnak néhány lehetséges választ arra a látszólag triviális kérdésre, hogy ki vagy mi a reneszánsz színész, ezeket a jellemzéseket felül kell vizsgálnunk, és össze kell vetnünk néhány azóta született megfogalmazással, hogy lássuk, milyen paradigmák mentén képzelhető el a színészi munka és a színészi lét. A talán legközismertebb meghatározás szerint (Martin Esslin) a színész az, aki valamilyen szerepet alakítva legalább egy néző figyelmének a középpontjában áll. Ez a definíció amellett, hogy feltételezi, hogy egy adott színházi jelenségen belül beszélhetünk jól elkülöníthető szerepről és játszóról, keveset mond a színész társadalmi és ideológiai helyzetéről, hiszen a színészlétet zártnak és eleve adott színházi kereteken belül képzeli el.  Jelen dolgozat arra tesz kísérletet, hogy az amellett, hogy reflektál a kortárs színészdefiníciókra, az angol reneszánszkori színészt jellemző korabeli metaforákon és megközelítéseken keresztül próbálja meghatározni úgy, hogy mind a társadalomban elfoglalt státuszára, mind pedig munkájának/művészetének lényegi vonásaira tekintettel legyen.

Paraizs Júlia: A „revisio” kritikai gesztusa Petőfi Sándor Coriolanus-fordításának hatástörténetében

Petőfi Coriolanus-fordításának recepcióját a revizionizmus határozza meg. A fordításról egyrészt a 19. század végének és a 20. század elejének hibajegyzékei és a kiadások apparátusában jelölt változtatások alkották meg a „hibás” fordítás képét, másrészt a Coriolanus az 1955-ös Shakespeare-összes óta nem Petőfi első kiadásában, hanem Illyés Gyula változatában helyettesíti a Petőfi-szöveget. Amennyiben a Coriolanus-fordítást a Petőfi-korpusz részeként és drámaként olvassuk, Illyés átírása a dráma egyéni-történeti megnyilatkozás-jellegét és a Petőfi-írásmű poétikáját változtatja meg. Az átírások, ahogyan azt szövegszerűen kimutatom, megbontják a fordításban felfedezhető szójátékszerű struktúrákat a szótári jelentés előtérbe helyezésével, amelyek a Petőfi-korpusz, illetve más szövegek felé vezető nyomokat is eltakarják az olvasó elől. A revízió szempontjából a szöveg átírásának az apparátus dialogicitása az alternatívája, amely Petőfi fordítása esetében nem tudott a lexikalizmus szemléletén túllépni. A lexikalizmus alapján történő kiigazításokban a poétika szempontja háttérbe szorul; azok a szavak (legfeljebb a szintagmák szintjén) kérik számon az eredetinek tulajdonított jelentést. A revizionista apparátusban kizárólag az eredetinek való megfelelés szempontjai érvényesülnek anélkül, hogy akár a hűségeszmény axiómái, akár a shakespeare-i eredeti problematizálódna.

Pikli Natália: Makrancos hölgy vagy zsémbes banya? A populáris és a kifinomult keveredése Shakespeare A makrancos hölgy c. drámájában

Shakespeare drámája, a The Taming of the Shrew igencsak problematikus darab – már címének magyarra fordításával bajban vagyunk: a kanonizált cím, „A makrancos hölgy” (Jékely Zoltán) túlfinomult, édeskedő a tartalomhoz képest, Nádasdy Ádám címötlete, „A hárpia megzabolázása” (Színház, 2000. december, drámamelléklet) pedig a másik fajta, durvább népi humor regiszteréhez köti a darabot, melynek egésze egyik stílusréteghez sem köthető kizárólagosan. Nemcsak többféle történetszál keveredik benne, hanem minden egyes cselekményszál más-más humortípust idéz meg: Bianca és kérőinek története a művelt, olaszos tévedések-tévesztések-álöltözetek vígjátéka, Ravasz Kristóf a korabeli angol vicckönyvek nyersebb, fizikai humorát jeleníti meg, s a fő történetszál még bonyolultabb képletet mutat. Kata történetében keveredik a népi bohózatokból, vicckönyvekből, népmesékből ismert „shrew” (házisárkány) motívuma és a lázadó, öntörvényű asszonyok képe, akik kitűnnek társaik közül, s ezért stigmatizálttá válnak. Kutatásaimban részben azt vizsgálom, hogy Shakespeare művéhez viszonyítva a korabeli „shrew” motívum hogyan jelenik meg különféle populáris, kvázi-populáris (pl. emblémakönyvek) és művelt regiszterekben, részben azt, hogy a kulturális emlékezet elméletének alkalmazása mennyiben támogathatja az ilyen irányú tanulmányokat.

Reuss Gabriella PhD: Látványkonyha – ’Chef Parade’

(Még mindig vagy inkább újra) Shakespeare-recepcióval azaz a Shakespeare-életmű és -jelenség Shakespeare utáni emésztésével foglalkozom. Nemrég rábukkantam April de Angelis A Laughing Matter (Orbán Eszter fordításában Ízlés dolga) című 2002-es darabjára, amely a tizennyolcadik századi környezetben az örök kérdést firtatja – mit adjunk estére a közönségnek? Ínycsiklandót és megfizethetőt? Változatos lehetne az étlap (The Fashinable Lover Cumberland módra, vagy a Goldsmith-féle eredeti Who Stoops to Conquer?), de a hagyományos kínálat győz: Shakespeare. Igaz, a könnyebb emészthetőség érdekében a színhúst Nahum Tate illetve David Garrick megdarálja (Prologue spoken by Garrick by Johnson, 1747), áztatott zsömlével tölti, Dr Johnson óhaja szerint fűszerezi, Goldsmith iránymutatása (Essay on the Theatre, 1773), no meg a tapasztalat alapján. Miért eszik Goldsmith gyertyát? Bírja-e Boswell, Burke, Reynolds és Johnson gyomra a nehezet? S vajon van-e köze az akkori vagdaltnak a mai könnyű koszthoz? Hogyan változik a recept a közönség által színpadra dobált friss zöldség hozzáadásával? (Leöblítéséhez S.Ö.R. illik talán…?)

Streitman Krisztina: William Kemp portréja

Disszertációm  középpontjában Will Kemp áll, aki nagyon összetett és gazdag személyiség volt:  Leicester grófjának fő szórakoztatója, udvari bolondja, diplomáciai futárja, énekes, táncos, vándorszínész és a Globe vezető komédiása és részvényese , színész igazgató egy személyben. Jelentős angol színháztörténészek1 is kutatták Will Kemp pályafutását, de egyik munka sem irányította figyelmét kizárólag Kemp életére és művészetére.  Dolgozatomban azonban megjelennek az összegyűjtött korabeli források ,a színházi és egyházközségi iratok kronológiai sorrendben, ezenkívül Kemp életének és pályafutásának minden elérhető mozzanata logikus magyarázatokkal feldolgozva.

Streitmann Ágnes: Multikulturális Shakespeare filmek a 21. század elején

A 20. század utolsó harmadában a multikulturalizmus ideológiája a liberális demokráciák uralkodó eszméjévé, a művészet egyik alaptémájává vált. Nem kivétel ez alól a filmművészet sem. Számos olyan alkotás készült ebben az időszakban, mely témáját az etnikai csoportok kulturális sokszínűségéből, és az ebből adódó konfliktusokból meríti. Az ezredvégi filmművészet egy másik izgalmas jelensége a Shakespeare-filmek reneszánsza. A 20. század végén és a 21. század elején a Shakespeare-filmek addig példátlan áradatának lehettünk tanúi. E filmadaptációk közül több is foglalkozik, a kor kulturális irányultságát követve, az etnikai sokszínűség, a kulturális identitás problematikájával. A magyar mozikban 2007-ben két olyan Shakespeare-filmet is láthattunk, a Michael Radford által rendezett A velencei kalmárt (2004) és Kenneth Branagh Ahogy tetszik adaptációját (2006), melyeket – persze más és más módon – szintén áthat az etnikai és kulturális különbözőség feszültsége. Előadásomban – a két filmes adaptáció elemzéséből kiindulva –vázolom az ezredvégi posztmodern Shakespeare-filmek témájában készülő disszertációm téziseit.

Szabó Brigitta: Shakespeare-feldolgozások a weimari hercegi színházban Johann Wolfgang von Goethe színház-igazgatósága alatt (1791-1817)

A weimari klasszika Goethéje 26 éves színház-igazgatósága alatt véghez vitte a német színjátszás és maga a színház 3. nagy reformját. Gottsched és Lessing mellett Goethe helyezte a német színjátszást európai színvonalra. Színházreformjának szerves részét képezte a különböző kultúrák, hagyományok ápolása, és azon egyes elemeinek saját nemzeti színjátszásukban való feldolgozása. Az angol kultúrkör legmarkánsabb drámaírójának, Shakespeare-nek kulcsfontosságú szerepet szánt Goethe: magát a kor rebellisének, az új formák megalkotójának interpretálja és darabjait a weimari színház színpadán is többször megrendezte. Shakespeare két darabját kell különös tekintettel megvizsgálni, ezen darabok a Rómeó és Júlia illetve Macbeth, melyeket maga Goethe és Schiller fordították, illetve dolgoztak fel a weimari publikum számára. Goethe Rómeó és Júlia feldolgozását a kor egyik legvitatottabb darabjaként vizsgálták. A berlini bemutatón csúfosan megbukott darab kritikusai a modern és sajátos, olykor önkényes szövegváltoztatásokat, a nyelvi nehézségeket, és az ezzel járó megértésbeli zavarokat kifogásolták. Színészeivel szemben magas követelményeket támasztó Goethe azonban nem mondott le elképzeléseiről és a darabbal egyfajta „morális intézménnyé” változtatta a weimari színpadot. Schiller nehezebb helyzetben találta magát, mikor Goethe kérésére belevágott Shakespeare Macbeth-jének fordításába. Alapvető problémaként lépett fel az angol nyelvtudás hiánya, így kénytelen volt korábbi fordításokra és lexikonokra támaszkodva véghez vinni a maga elé kitűzött feladatot. Schiller a megszokott fordításstratégiáktól eltérő vonalat képviselt: a darab játékosságát, „könnyedségét” megragadva új perspektívákat tárt fel a weimari közönség számára. Újításai között megemlítendő az a tény is, hogy egyes szereplőkre nagyobb hangsúlyt fektetve a darab cselekményét önkényesen irányítva formabontó rendezői utasításokat is beiktat. Ennek köszönhetően prózai beszúrásokat (pl. Macbeth levele) is beiktat a darabba. Ezekkel a változtatásokkal ő maga is a kritikusok kereszttüzébe került. Ezt a két fordítást, illetve feldolgozást, weimari színrevitelüket, és a nagyérdemű visszajelzését szeretném az idei konferencia keretein belül a résztvevőknek demonstrálni, melyek a jövendő disszertációm egy alfejezetét alkotják.

Szele Bálint: Shakespeare-bemutatók Székesfehérvárott

Dolgozatom és előadásom többéves kutatómunka eredménye. Célom az volt, hogy 1813-tól 2007-ig megírjam a székesfehérvári Shakespeare-bemutatók történetét, az egyes előadások hátterét, valamint – ahol ezt a források lehetővé teszik – magát az előadást is (szereposztás, kritikák, ismertetések, egyes esetekben fényképek). Mindezt a székesfehérvári színház történetének kontextusába ágyazva mutatom be. A kutatások során az OSZK Színháztörténeti Tárában, a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtárban, a Szent István Király Múzeumban és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben megtalálható dokumentumokat vettem alapul. A XIX. századi adatokat színlapok, plakátok, másodlagos irodalmi művek felhasználásával állítottam össze, az 1962 (a kőszínház felújítása) utáni előadások esetén az OSZMI adattárát, 1962 és 1982 között a Vörösmarty Színház műsorfüzeteit, 1982-től napjainkig pedig a székesfehérvári napi- és hetilapokat (Fejér Megyei Hírlap, Maraton) használtuk fel. Kutatásaim során a székesfehérvári színházi életről és színikritikáról is sokat megtudtam. A majdnem 200 oldalas dokumentumból természetesen csak a főbb adatok és részletek bemutatására nyílik lehetőség, de előadásomban ismertetni szeretném a kutatás módszertanát is.

Szigeti Balázs: „Merek annyit, amennyit férfi merhet; aki többet mer, nem ember” Létezik-e tragédia a huszadik században? a Macbeth és A keresztapa-trilógia összehasonlító elemzése

Shakespeare Macbethjének népszerűsége születésétől fogva töretlen, s a különböző színházi megvalósítások mellett számos filmadaptáció is született a drámából. A shakespeare-i tragédia azonban más formában is velünk élhet, mint a bárd darabjainak különféle közvetlen újrafeldolgozásai. Ennek bizonyítására választottam egy nagysikerű filmet, A keresztapa-trilógiát: ezt hasonlítom össze Shakespeare tragédiájával és amellett érvelek, hogy a „Macbeth-hagyomány” erőteljesen él tovább a filmtrilógia főhőse, Michael Corleone alakjában. Előadásom fókuszába a bűn problematikáját helyezem, s javaslatot teszek annak műalkotásként való értelmezésére. Ezt követően amellett érvelek, hogy a műfaji különbségekből eredően Macbeth esetében az „ősbűn” drámai megjelenése egyetlen gyilkosságban (Duncan megölésében) sűrűsödik, míg Michael epikus történetében ez több tettben aprózódik szét, melyek Macbeth bűnének különböző aspektusait egyenként hordozzák. A bűn elkövetésével alkotják meg egyidejűleg saját világukat, amelyből mindvégig hiába próbálnak szabadulni, amelyben minden a visszájára fordul, s a Macbeth és Michael számára legfontosabb értékeket éppen ők maguk pusztítják el.

Tóth Noémi: A Shakespeare kultusz megjelenése a IV. Henrik színpadi recepciójában Magyarországon a szocializmus korában

Shakespeare IV. Henrik-jét négy alkalommal állították színpadra Magyarországon a szocializmus időszakában. Kétszer vidéken, Sándor János rendezésében: a békéscsabai Jókai Színházban 1972-ben, majd Szegeden 1985-ben. A fővárosban Zsámbéki Gábor vitte színre a darabot 1980-ban a Nemzeti Színházban, melyet Marton László 1986-os Várszínház-beli rendezése követett.íRichard Schechner ”széles spektrumú megközelítés (broad spectrum approach)” fogalmából kiindulva, mely az előadásokat széles skálán elemzi – elsősorban nem az interpretációk esztétikai értékére fókuszálva, hanem azon történelmi, társadalmi és kulturális folyamatokra, melyeket az adott előadások létrehoznak vagy megjelenítenek -, a dolgozat a magyarországi Shakespeare kultusz verbális és non verbális megjelenési formáit vizsgálja a IV. Henrik színpadi recepciójában a szocialista érában.  A kritikák, interjúk, szövegkönyvek, újságcikkek és televíziós archív felvételek elemzése során bizonyítást nyer, hogy bár a korszakot a magyarországi Shakespeare kultuszban a szekularizáció korának tekintjük, olyan romantikus fogalmak mint ”zseni”, ”Isten másodszülöttje” és a ”Teremtés (jobbik) fele” még mindig meghatározóak a darab színpadi recepciója kapcsán.

Tóthová Andrea: Az anyai visszatérése mint női transzgresszió: Shakespeare Titus Andronicusa

Ez a dolgozat a reneszánszát élő reneszánsz bosszútragédiát, William Shakespeare Titus Andronicus című drámáját választja tárgyául. A tragédia újraolvasásának célkitűzése az, hogy új megvilágításba helyezze a darabot a feminista és posztszemiotikai elméletek mentén. Az elemzés a kor ismeretelméleti válságából kiindulva vizsgálja a kora modern érában a női szubjektumformálódás lehetőségeit a szubjektum újhistorista és foucaultiánus értelmezési keretei mentén. A dolgozat fő teoretikus gerincét Julia Kristeva szubjektum-szemiotikai elmélete adja, a hangsúlyt a szemiotikus és szimbolikus közötti oszcillációra és az abjekció elméletére helyezve. Ebben az elméleti keretben kerül sor az anyai-női princípium potenciálisan transzgresszív működésének vizsgálatára a kora modern szigorú patriarchális rendszerének keretein belül. Az elemzés a két kulcsfontosságú női szereplő, Tamora és Lavinia közötti párhuzamra épül; e két szereplőn keresztül valósul meg a szemiotikus és szimbolikus közötti folyamatos oszcilláció, akik ennek a működésnek köszönhetően a patriarchális rendszer produktumaiból potenciálisan transzgresszív, abjekt elemekké nőnek. A két női szereplőn keresztül megvalósuló szemiotikus-szimbolikus oszcilláció felfedi a korabeli női sztereotípiák mesterségességét és ideologikus kisajátítását, és mindez dekonstruktív mozzanatként maguknak a gender kategóriáknak a megkérdőjelezéséhez vezet. A dolgozat emellett kitér a korabeli emblematikus színház sajátosságának, a női szerepeket játszó fiú-férfi színészek problematikájára, melynek elemzése tovább szélesíti a kora modern érára jellemző női szubjektumformálódás lehetőségeinek vizsgálatát, valamint a kategóriák megkérdőjeleződésének alátámasztását.

Török Éva: A groteszk -- Shakespeare-kritikák tükrében

Doktori kutatómunkám első lépéseit szeretném bemutatni. Egy diakronikus áttekintéssel indítva összehasonlítom azon Shakespeare-kritikusok munkáit, akik értelmezésükben nagy jelentőséget tulajdonítottak a shakepseare-i groteszknek – nem meglepő módon azonban a különböző elemzések a groteszk különféle jelentéseit használták. Ahhoz, hogy megtudjuk, mi mozgatja a groteszk jelentésváltozását, már egy tágabb látószögre lesz szükségünk. Munkám célja a groteszk jelentésmozgásának nyomon követése a Shakespeare-kritikákon keresztül. Kutatásaimban a jelentésváltozások okát, mozgatórugóját kívánom megvizsgálni. Feltevésem az, hogy a groteszk nem más, mint egy túlságosan is jól formálható terminus, ami különösen akkor használható ki, ha egy változást szeretnénk leírni – Shakespeare esetében például gondolhatunk a dráma korai modern elemeinek modernné alakítására. Ez a változás általában két ellentétes dolgot mutat be, úgy is mondhatjuk, hogy a groteszkben a dichotómiák, ellentétek közötti feszültséget viszi színre.

Turi Zita: Identitásvesztés Grigorij Kozincev Lear király adaptációjában

Dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam Kozincev Lear király adaptációjában Lear identitásvesztésének módozatait. A nem angol nyelvű adaptációk kapcsán felmerül az alapvető kérdés, hogy mennyire tekinthetők ezek az interpretációk autentikusnak. Úgy gondolom a nyelvi szakadék áthidalható, mi több, esztétikai értelemben nem előfeltétel az eredeti nyelv használata egy adott feldolgozásban. Ezt azzal szeretném alátámasztani, hogy pusztán a képi elemekre koncentrálok, első sorban a darab legfőbb metaforáinak vizualizációjára (melyek oly mértékben közismertek és kiugróak a szövegkorpuszban, hogy a nyelvi hátrány nem határozza meg őket), a színpadi elemek filmes variánsaira illetve a kamerakezelésre. A dolgozat végére remélhetőleg sikerül egy olyan konklúziót levonnom, mely alátámasztja az idegen nyelvű feldolgozás létjogosultságát és nagyszerűségét.

Vince Máté: Megölhet a bűvész pokol? – Ekvivokáció a Macbethben, és körülötte

Az irodalomtörténet régóta tényként kezeli, hogy a jezsuita rendfőnök Henry Garnet ekvivokációról vallott botrányos nézetei hatással voltak a Macbethre. Ezt egyrészt a darabban egyes korabeli eseményekre tett utalások mutatják (egy olyan jelenetben, amelyet Pope és Coleridge, talán nem minden ok nélkül, utólagos betoldásnak tekintett), másrészt az, hogy a Macbeth egyik központi kérdése éppen a jelentés lerögzíthetetlensége. PhD hallgatóként kutatásom során az ekvivokáció kultúrtörténetét szeretném bemutatni, a fogalom későantik megjelenésétől kezdve, amikor a homonímia szinonimájaként használták, a kétértelműség különböző fajtáin át egészen a kifejezés sajátos jakabkori jelentésének kialakulásáig, amikor az árulás felforgató alakzatának megnevezésére szolgált. Kutatásom részeként az előadásomban az ‘ekvivokáció’ szó összes (kilenc) Shakespeare-i előfordulásának adom vázlatos áttekintését, és ezen keresztül vizsgálom, hogy mennyiben (ha egyáltalán) változott Shakespeare szövegeiben a kifejezés jelentése a ‘jezsuita ekvivokáció’ körül 1606-ban kialakult vita hatására, onnantól, ahogy először Hamlet használja, addig, amikor Macbeth utoljára.