Absztraktok 2017


Bernáth, András: Shakespeare tükre a protestáns uralkodónak és a modern recepciónak

Projekt-előadásomban Shakespeare és a reformáció vizsgálatát kiegészítem a híres tükör-metaforával, elsősorban maga a Hamlet és részben a Macbeth, illetve ezek recepciója elemzésével. Hamlet híres beszédének megfelelően a színház tükröt tartott Shakespeare korának, ugyanakkor a későbbi koroknak is, egészen napjainkig. Ezzel is magyarázható, hogy Shakespeare drámáinak és azok vallásos motívumainak az értelmezése is többször megújult, reformációkon esett át. Egyrészt tehát azt mutatom be, hogyan tükrözik e tragédiák Shakespeare korának vallásos nézeteit, különösen a protestáns I. Jakab király Daemonologie (1597) c. művének bizonyos passzusait: a gonosz szellemek pusztító hatását. Másrészt arra hozok példákat, hogy a modern recepció ezeket a kérdéseket többnyire teljesen másképp értelmezi, még az úgynevezett „vallásos fordulat” után is. Bár egyes kritikusok ma ismét hangsúlyozzák a vallásos motívumok jelentőségét Shakespeare műveiben, ezt jellemzően a saját kritikai szemszögükből teszik: Shakespeare műve és színháza tükröt tart a modern kritikusoknak is. Ez azonban felveti az értékítélet kérdését, amelyet Shakespeare hősei is feszegetnek.

 

Dávid, Gergő: Marlowe Re-formálva

Az előadás témája azon közös jellemvonások lesznek amelyek mind Shakespeare, mind Marlowe munkásságában megtalálhatóak. Elsősorban azt fogom vizsgálni, hogy Shakespeare hogyan használja, adaptálja, újítja meg, és fordítja saját előnyére Marlowe drámáinak egyes jellemzőit. Az előadásom során számos darabra szeretnék hagyatkozni, úgy mint a Doktor Faustus, János Király, Tamerlán, és a Henriád. Mivel sok műre teszek utalást, ezért nem vizsgálom őket teljességükben, pusztán bizonyos témákat szeretnék megvizsgálni, úgy mint a két szerző valláshoz, a hatalomhoz, és a hódításhoz való viszonyát. Továbbá mindkét drámaíró közös jellemzője a hajlandóság arra, hogy a médiumra, azaz a színpadra irányítsák a figyelmet, azonban ez a fajta önreflexió különbözőképp jelenik meg mindkettejüknél, részben különböző világnézetük miatt.

 

Deres, Kornélia: Staging the S(t)omatic

In my presentation I would like to investigate contemporary theatrical reformations of Shakespeare’s works. I am interested in theatre productions in which a fusion between words and bodies offers an anatomically driven rhetorical landscape on stage. Such a landscape can create a space where rhetoric is not merely seen as a linguistic problem, but rather as a bodily achievement. The well reputed Italian collective, Societas Raffaello Sanzio premiered their piece Giulio Cesare in 1997. The production was built on Shakespeare’s tragedy, however, it eliminated the theatrical conventions of the dramatic tradition attached to the piece, and interpreted the text through radical visual and corporeal aesthetics. I would like to examine how the company reformed the hierarchical connection between words and bodies throughout the performance by literally going under the skin, under the flesh, and inside the bodies of the actors.

 

Földváry, Kinga: The Reformation of History – The Pauline New Man in Shakespeare’s History Plays

Even though the topic of Shakespeare’s Catholicism pops up both in Shakespeare scholarship and popular culture from time to time, so does the argument that Shakespeare is a secular writer, or even, in the words of A. D. Nuttall, that he “writes as if the Reformation hasn’t even happened”. While it is true that early modern censorship severely restricted how matters of state and church could be discussed in public, I believe that Shakespeare’s language still hints at the ongoing processes of the reformation in subtle but unmistakable ways. Looking at the use and context of the words ‘reform’ and ‘reformation’ in the history plays, I wish to argue that these apparently less religious, and more political occurrences can still be fruitfully interpreted with the help of Pauline theology, and since St Paul’s Epistles formed a central textual basis of the Reformation, the history plays thus offer a confirmation of Shakespeare’s awareness of the most pressing politico-religious questions of the time.

 

Hall, Sam: In Mendacio Veritas: Telling the truth through lies in 1 & 2 Henry IV and Henry V

In 1 & 2 Henry IV and Henry V, Shakespeare casts himself as a Cretan Liar, a historian, of sorts, who boldly declares: ‘All historians are liars!’ Before examining the re-forming  and and de-forming of history in Henry V, this paper analyses the multiple levels of mendacity at work in 1 & 2 Henry IV, paying close attention to the Cretan lies of Falstaff and Rumour. Whereas any account of the past is necessarily truncated and ideologically mediated, this article contends that Shakespeare’s history writing, which takes into account its own intrinsically dishonest nature, is not without a paradoxical sort of veracity.

 

Márki, Zsófia: Szkülla és Kharübdisz között: Hamlet és a borzasztó nők

Az előadás Shakespeare Hamletje és a görög Elektra drámák (Aiszkhülosz Oresteia, Sophocles Elektra és Euripidész Elektra) viszonyát igyekszik feltérképezni a női karakterek, különösen az anya karakterén keresztül. A Klütaimnésztra és Gertrúd közötti hasonlóságokat és különbségeket áttekintve, majd azt összevetve a görög Szkülla és Kharübdisz Homéroszi motívumával az archetípusok szimulakrum-szerűségét igyekszik feltárni. Baudrillard szimulakrum elmélete egy eredeti nélküli folyamatos másolódás folyamatát vezeti be, az előadás ezt igyekszik összevetni a pszichoanalízis és a korai mítoszkritika archetípus elméleteivel Shakespeare Hamletje és a görög drámák fényében. Az előadás kitekint más Elektra adaptációkra is, Hoffmansthal és Heiner Müller drámáira.

 

Molnár, Balázs: Az én reprezentációja és identitáskonstrukció Shakespeare III. Richárdjában

Dolgozatom célja a reprezentáció válságának vizsgálata Shakespeare III. Richárd című királydrámáján keresztül. A fő téma, amelyet érinteni szándékozok, az én és az identitás konstruálása a nyelvhasználaton és cselekedeteken keresztül, különösen tekintettel a hamis reprezentáláson alapuló reprezentáción, mely egyfajta önmarketingként és propagandaként is értelmezhető.  A felvetett kérdés komplexitását és fő problémáját az okozza, hogy a főhős, harmadik Richárd láthatóan nem rendelkezik valódi, esszenciális identitással – ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről – a mű kezdetén: szerepeket vállal magára, hol megfelelve, hol ellentmondva a közösség feltételezett előfeltevéseinek. Richárd feltételezi, hogy a közösség hogy látja magát, és ezen (tév-)eszméin keresztül kezdi megalkotni a saját személyiségét; példának okáért, tudatosan felvállalva a „szörnyeteg”, a gonosz szerepét. Megszólalásai, monológjai, a többi karakterrel folytatott párbeszéde egyfajta nyelvi alapot képeznek identitásának, mely aztán tényleges és meglehetősen véres tetteiben csúcsosodik ki. Trónra emelkedésével egy viszonylag stabil ént alkot meg, ennek ellenére még mindig ott vannak benne azok a komplexusok, amelyek a mű elejétől kezdve megfigyelhetők, és amelyek ezt az identitást a későbbiekben dekonstruálják, és bukásához vezetik. Ez megfigyelhető a dacos, zavart, töredezett kommunikáción keresztül, mely különös módon akkor a leg szembetűnőbb, mikor a király már hatalma teljében van. A 4. felvonás 4. jelenete kiemelt szövegrészként szolgál ennek bizonyításául. E tanulmányban további példákat szeretnék felhozni, hogy miként jelenik meg a Richárd -féle önreprezentáció a populáris kultúrában fellelhető ikonikus karaktereknél, illetve röviden érinteném az önreprezentáció szerepét a populista politikában, közéletben. Arra kívánok rámutatni, miként reprezentálják vagy reprezentálják félre magukat ezen személyek, többek között különböző szerepek magukra öltésével, „otheringgel”, vagy populista felhanggal rendelkező sarkított propagandaszövegekkel, önmaguk politikai és személyes stabilitásuk megőrzése érdekében.

 

Nyikos, Daniel: Caesar in Africa: The Ideological Conflict over Death in Julius Caesar and Contemporary Political Crises”

 This presentation examines how a particular death is represented for political purposes, as modeled in Julius Caesar. I connect the ideas of Shakespeare and the link the RSC’s Gregory Doran makes to contemporary cases in Africa, focusing particularly on Muammar Gaddafi, Saddam Hussein, and Osama bin Laden. Once a person is dead, their ability represent themselves is taken away, leaving them—like corpses themselves—a vacant signifier that is infused with meaning by others. Thus, the representation of these deaths is used to form a dominant narrative of the life and continued meaning of the individual. The representation of these deaths—as martyrdom, as mistake, as moral victory, as botched execution, as justice, as vengeance, etc.—becomes infused with the controversy around each individual’s greater context. The presentation closes by exploring the methods through which different individuals and groups ideologically appropriate deaths for their ends. It proceeds from the 2012 play to contemporary political cases, exploring how the ownership and control of death plays into larger ideological conflicts.

 

Pölcz, Róbert: Miracles without God: The Preternatural in Shakespeare

The preternatural is a concept that connects nature with the supernatural. Thomas Aquinas defines it as a miracle in the natural world, something that nature would be capable of doing, but not in the manner God performs it. Examples include miraculous healings or the plague by frogs. Following Lorrain Daston I argue that it is possible to approach early modern concepts of nature by investigating borders and transgressions exemplified by the preternatural. Systemic cosmographies subtracted from Shakespeare’s plays portray the microcosm and the macrocosm as rule-governed static domains with recurring roles and limitations. Their boundaries however reveal ambiguous and dynamic terrain. Central to both natural scientists and dramatists, the preternatural concurrently reaffirms and subverts order. The direction, pace and ambition of these transgressions are indicative of a forthcoming invasion.

 

Rétfalvi, Tamás: Egy testet öltött szerep megformálási lehetősége

Az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskoláját a 2017/2018-as tanévben kezdem. (Diplomámat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szereztem 2012-ben, Színművész szakon.) Választott kutatási területem a színház és performancia tudományok, ezen belül a szöveg és a színpad kapcsolata: a szöveg útja a kész előadásig. Ehhez a témához  Shakespeare darabjait hívom segítségül, és a saját szakmai (gyakorlati) tapasztalataimat. Az előadásban vázolom, milyen irányban tervezem megírni doktori disszertációmat, és azt a nem gyakori helyzetet , hogy aktív színészként fogom kutatni ezt a területet. Eddigi shakespeari szerepeimen keresztül megpróbálok rávilágítani arra, hogyan befolyásolhatja a gyakorlati, azaz a színpadi munka az írott színdarabot. Természetesen még sok mindent kell tanulmányoznom az elkövetkezendő években, de a szándékom a gyakorlati tapasztalataimat, ismereteimet összevetni a színház és performancia tudomány jelenlegi állításaival.

 

Reuss, Gabriella: „Akarsz-e játszani halált?” Shakespeare-i halál-ábrázolások a tizenkilencedik századi színpadon és a súgópéldányban

My present project deals with the way viewing practices shaped playtexts and modes of acting. While the link between audience behaviour/expectations, auditoria, acting modes and stage scripts seems quite evident in contemporary non-traditional theatre spaces, we do not often make the same relation in the case of 18th or 19th century productions. As a first step (following steps are yet undecided) within the framework of the project the role of opera: singers’ gesture language and opera viewing practices in theatrically highly significant moments is to be considered. For instance, the paper offered for reading and my presentation explore the ways death and dying – ars moriendi – might have been acted on the in nineteenth century prose theatres’ stages and was recorded in leading actors’ promptbooks. The case study is provided by the death scenes – Edmund’s, Lear’s and Desdemona’s – in Macready’s playtexts.

 

Stróbl, Erzsébet: Mind igaz?

Az angol reformáció története egy Jakab-kori drámában A Shakespeare és Fletcher által írott VIII. Henrik az angol reformációt elindító politikai konfliktust ábrázolja. Megjelennek benne a híres történelmi alakok: a király mellett az idős feleség, Aragóniai Katalin, az új mátka, a fiatal Boleyn Anna, a teológus és későbbi mártír Thomas Cranmer, és a katolikus visszarendeződésért felelős Stephen Gardiner. Az 1613-ban bemutatott darab és az események között 80 év telt el, a darabban születő gyermek, Erzsébet épp 80 éves lenne a bemutatón. De ezen időszak sok vallási változást hozott, többek között hatott rá a 10 éve Anglia királyaként uralkodó I. Jakab szemlélete is. Egy velencei követ véleménye szerint Angliában annyi vallási irányzat él ekkor párhuzamosan, mint amennyi az ország lakosainak száma. E sokszínűség bizony az egy igazságot kikezdi. Maga a darab címe, mely alatt a bemutatót tartották, provokatív: Mind igaz. De ha így van minek hangsúlyozni? A dráma pont az objektív igazság létezését kérdőjelezi meg. Mint a kritikusok rámutattak, az „igaz” vagy „igazság” szavak e drámában jelennek meg legtöbbször a Shakespeare-korpuszban. Az események bemutatása helyett a nézők azokról csak egy-egy szereplő beszámolójából értesülnek, azaz el kell higgyék, amit hallanak. De vannak itt katolikusok, protestánsok, mellőzött nagyurak, és törekvő szolgalelkű udvaroncok: kinek a beszámolója hihető? És mit gondoljunk a királyról, a válásáról és az új vallásáról? A kora Jakab-korban e kérdésekre a válasz nem is olyan könnyű, a darab ugyan körbejárja a problémát, de ódzkodik attól, hogy megmondja, hol az igazság. Helyette egy gyermek felett elmondott próféciát kínál szebb jövőről. De e jövő 1613-ban már múlt! Lehet-e lelkesítő egy halott királynő szelleme, vagy mitől lehet lelkesítő? A tanulmány erre keres választ összevetve a dráma sorait más korabeli írásokkal.

 

Wymer, Rowland: A ‘True Chronicle Historie’ of Britain: King Lear and its early Catholic Audiences

It has been known since the 1930s that one of the two documented performances of King Lear within Shakespeare’s lifetime was by a touring group of Catholic recusant actors in Yorkshire during the winter of 1609-10.  Their performances (mainly at the houses of Catholic gentry) were not simply ‘entertainment’ but were an attempt to sustain and celebrate a collective Catholic identity in the face of continual persecution. Despite all the critical ink which has been spilled about the religious and philosophical meaning of King Lear, there has been relatively little attempt to understand what the play might have meant to an English Catholic audience in 1609-10. Needless to say, they would have understood the play very differently from King James when he saw it performed at court in 1606 and very differently from modern critics who often see in it a vision of a godless universe. Why did this group of travelling players think King Lear was an appropriate play to perform before their mainly Catholic audiences? In fact its picture of a British kingdom divided into clearly marked groups of good and evil characters, in which the good are brutally persecuted by the evil and denounced as ‘traitors’, offers a surprisingly good ‘fit’ with the perspective of English Catholics both before and after the Gunpowder Plot. Was their reading of King Lear part of the play’s ‘afterlife’ or part of its original meaning?

 

Závada, Péter: Átírható-e Shakespeare?

Shakespeare drámáinak átírására (nem pedig fordítására) íróként csak abban az esetben vállalkozhatunk, ha képesek vagyunk fölülkerekedni a bénító áhítaton és elragadtatáson, melyet az autonóm és omnipotens szerző metafizikai fogalma iránt érzünk, és hajlandóak vagyunk osztozni Wittgenstein afölött érzett kétkedésében, miszerint “mélyen gyanakvónak kell lennünk Shakespeare legtöbb csodálójával szemben”. Színpadi szerzőként csak akkor vetemedhetünk hasonló ikonoklazumsra, ha félre tudjuk tenni az úgynevezett hamis csodálatot és hálát, mely az egységes Shakespeare-i szövegkorpusz puszta létezése okán tölt el bennünket, és hajlandóak vagyunk elkötelezni magunkat egyfelől amellett, hogy ha csak részben is, de elsajátítsuk a shakespeare-i drámaszöveg nyelvi és poétikai technikáit, másfelől pedig mint metamodern jelenséget is megkíséreljük újragondolni. Az ELTE Esztétika doktoranduszaként előadásomban személyes tapasztalataimra szeretnék reflektálni, melyeket három, közelmúltban létrehozott előadás készítése során szereztem, 2016-ban, a Katona József Színházban bemutatott Ahogy tetszik, 2017-ben, a Vígszínház számára átírt Szentivánéji álom, és szintén 2017-ben, a Radnóti Színházban műsorra tűzött III.Richárd című előadások munkálatai közben. És szeretnék végül kitérni azokra a konkrét esztétikai problémákra is, melyekkel a dramaturgokkal és rendezőkkel folytatott közös gondolkodás során találtuk magunkat szembe.